Ám a szekérnek, amely fölé nem volt idő ponyvát feszíteni, és amely csak lassan haladt a szakadó esőben, és amelyen ülve Bettina, mivel részint a félelemtől, részint a megbántottságtól nem jutott szóhoz, a síró gyerekek fejét a derekához szorította, így akarva megnyugtatni őket, miközben a szolgáló jajveszékelt, amiért ottfelejtette kendőjét a Kutya utcai házban: a szekérnek a Kolostori-kapunál meg kellett állnia, és a kapuőr a szekéren ülők nevét kérdezte, amely neveket a kövezetre zúduló víz miatt ordítva meg kellett ismételni; ekkor a kapuőr behúzódott az eresz alá, megtörölte kezét és arcát, majd egy hunyorgó lámpás mellett, mert addigra már besötétedett, egy fakeretbe feszített lapot vett elő, annak nézegette hol az egyik, hol a másik oldalát; majd visszament a szekérhez, és, miután Wunschwitznak harmadszor is el kellett a nevét kiáltania, a kapuőr, igyekezve túlharsogni az esőt, értésére adta, hogy forduljon vissza, mert nem hagyhatja el a várost.
Wunschwitz azt felelte, hogy: nemrégiben, alig néhány órája kapta meg a kiutazási engedélyt a városi tanácstól, és azóta még nyilván nem volt idő törölni a nevét arról a listáról, amelyet a kapuőr tanulmányozott; bár ő, Wunschwitz nem tudja, hogy miért került föl a neve a listára, sőt mostanáig azt sem tudta, hogy ilyen lista egyáltalán létezik; annyi azonban biztos, hogy az ő nevét onnan törölni kell. De mivel a kapuőr mindebből egy árva szót sem értett, Wunschwitz leszállt a szekérről, amelyen siralom volt nézni a szerencsétlen két asszonyt és három gyermeket, és a kapuőr fülébe kiabálta, hogy: itt van nála a kiutazási engedély, amelynek értelmében ő és családja (értve ezen Wunschwitznét, a három gyermeket, valamint a Meissenből hozott szolgálót) bármely napon eltávozhat a városból, annak tetszés szerint választható bármely kapuján; bement az eresz alá, az okmányt elővette és átadta a nyomába siető kapuőrnek, aki a pecsétes okirat olvastán elbizonytalanodott, és némi habozás után: „Rendben van!”, így szólt, amikor azonban Wunschwitz már majdnem felszállt a szekérre, a kapuőr egyszerre csak megragadta a karját, és megkérdezte: hová siet ebben a szakadó esőben?, ugyan miért nem tud várni holnapig? Amikor pedig Wunschwitz visszakérdezett, hogy van-e most már, ezek után bármi akadálya annak, hogy kihajtson a kapun a szekérrel, a kapuőr, vizes combjait csapkodva felelte: „Majd meglátjuk!”, és mielőtt az okiratot lobogtatva eltűnt volna a kaputorony feljárójából, „Hogy van-e akadálya?!”, még visszabömbölt: „Azt az inspektor úr dönti el!”
Ám az inspektor, név szerint Markalf Kummer, egy másik bonyodalommal volt éppen elfoglalva: ott állt kint a kapu előtt Cupido Schütz, a világtalan koldus, akit nem volt szabad bebocsátani; viszont azt állította, hogy levelet hozott őkiválóságától Promnitz bárótól, és az inspektor nem merte vállalni a felelősséget arra az esetre, ha elvész a fontos levél. Ugyanakkor átvenni sem merte a fontos levelet, mert attól félt, hogy baj lesz belőle, ha ott marad az ő kezében; azt pedig lehetetlennek vélte, hogy ebben az ítéletidőben átvigye a fontos levelet akár a főpolgármesternek, akár a helyettes polgármesterek valamelyikének; ezek a hatalmasságok egyébként sem vették jó néven, ha sötétedés után otthonaikban háborgatták őket. A beóvakodó kapuőrt kizavarta, majd visszahívta; és hogy egy pillanatig elfeledkezzék a nyomasztó gondról, mulatságból tanulmányozni kezdte Jacob Wunschwitz kiutazási engedélyét, amely eközben, az igazat megvallva, annyira átnedvesedett, hogy már csak nehézségek árán lehetett az írást kibetűzni; az inspektornak pedig egyszerre csak eszébe jutott, hogy az lenne a legokosabb, ha Wunschwitz venné át a Cupido Schütz által hozott fontos levelet.
Maga Cupido Schütz a kapu túloldaláról, a lezúduló vízfüggönyön keresztül megszólította Wunschwitzot, Wunschwitz pedig tisztán hallotta a világtalan koldus minden szavát. Jacob Wunschwitz, te, aki minden erőddel, sőt akár életed árán is meg akarod védelmezni azt a rendet, amelyet valójában elpusztítasz: tudd meg, hogy addig nem fog semmi bántódásod esni, amíg itt vagy Guben kapui mögött, a falakon belül; bátran járhatsz-kelhetsz tehát a gonoszok között. És hogy ne kételkedj, mondok bizonyságokat: hajad szála sem görbülhet addig, amíg a kapuinspektor nem kortyol a Neisse vizéből; ellenségeid egy karcolást sem ejthetnek rajtad, amíg a császár meg nem olvad. Most elbúcsúzom; jó éjszakát, Jacob Wunschwitz!
Az éjszaka csakugyan jó volt. Jött Markalf Kummer kapuinspektor, akinek szép nagy szőlője volt a Mückenberg déli lejtőjén, és akiről azt beszélték, hogy soha még egy korty vizet nem vett a szájába más végett, mint mosakodáshoz téli reggeleken, sőt az is meglátszott az arcbőrén és az ujjain, hogy dohánylevél füstjét szívogatja titokban; és azt mondta Wunschwitznak, hogy: Wunschwitz úr családja csakugyan kihajthat a kapun a szekérrel, hiszen a kiutazási engedélyben az áll, hogy a két asszony és a három gyermek bármikor távozhat, bármely városkapun. Az viszont nem olvasható a kiutazási engedélyben, sajnos, hogy az említett személyekkel együt Wunschwitz úr is elhagyhatja a város belterületét. Nyilván félreértésről van szó, amennyiben az okmány szövegét Wunschwitz úr értette félre; legjobban tenné, ha mindjárt holnap, miután lezajlik, bizonyára nem Wunschwitz úr tevőleges jelenléte nélkül, az ünnepélyes malomvisszaadás, holnap mindjárt kérné a főpolgármestertől, hogy Wunschwitz úr személyét is foglalja bele a kiutazási engedélybe; és akkor mindjárt holnap, ha esik, ha fúj, családostul mehet, amerre lát.